Írásomban egy érdekes és egyre nagyobb volumenű jelenségre szeretném felhívni a figyelmet: az ún. Browser Games, magyarul böngészős játékok szegmensére.

De mi is az a böngészős online játék? Lényegét tekintve elmondható, hogy a hagyományos videójátékokkal szemben a webet használja futtatói környezetként, kliensként.

bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Browser_game

Honi játéktörténeti visszaatekintés

Legelső böngészős játéknak mondanám a ’90-es évek eleje-közepéről a teletextes játékokat. Ezeknek a működési elve igen egyszerű és teljes mértékben megegyező volt a klasszikus lapozgatós könyves szerepjátékokéval: adott volt egy kiindulási teletextoldalszám és onnan kalauzolt minket végig a játék választásaink függvényében (ha felmész a lépcsőn: 125, ha lemész: 256). Gyakorlatilag a távirányítóval lapozgattunk. Azonban ez csak annyiban alakított ki közösséget, amennyiben többen leültek a televízió elé.

Ilyen játék volt például a Magyar Televízió teletextjén az Egon a detektív.

A következő lépcső már a böngészőt használta de a maiaknál egyszerűbb formában: meg voltak adva mondjuk 1- 100-ig elnevezve a különböző weblapok a történet szerint.  Ebben az volt a szép, hogy offline is lehetett játszani (maiakakat nemigen) , mert csak szimplán kereszthivatkozásokat használt. Akkoriban a flash és java platform nem volt ennyire meghatározó ebben a témában, mint manapság. A merevlemezen, vagy floppyn megvoltak az oldalak és kész. Anno nem is neten, inkább különféle PC magazinok korongjain terjedtek. Ilyen játék volt például a Légyember.

2001-ben a java(http://hu.wikipedia.org/wiki/Java_(programozási_nyelv)) és flash (http://hu.wikipedia.org/wiki/Adobe_Flash) platformok növekvő népszerűségének köszönhetően a játékipar ezen szegmense is fejlődésnek indult: az oldalak már felhasználhattak videókat, audiót, és különböző felhasználói alkalmazásokat. Ezt már csak könnyítette és tetézte, amikor a Microsoft az Internet Explorerbe integrálta a flash futtatói környezetet.

Egyre népszerűbbek lesznek az ilyen szerény gépigényű, mégis elfogadható játékélményt nyújtó játékok. Előnyük, hogy nincs hosszadalmas telepítgetés, hatalmas erőgép sem kell a futtatásukhoz, több helyről is lehet játszani velük, nemcsak otthonról (ellentétben az otthoni gépre telepített komolyabb videójátékokkal). Hátrány a megjelenés: nem szédül el a látványtól az ember, azonban sokszor nem is ez a cél.

Egy érdekes mostanában debütáló újítás a Quake III nevű FPS (lövöldözős) PC játék ilyen böngészős játékká átdolgozása. Ez a Quake Live. Csak telepít egy beépülő modult és kész.

A Quake illetve a stratégiai játékok kivételével úgy gondolom, hogy ezek a játékok egyfajta egy-egy hatalmas hipertext halmazok, ugyanis más-más dolgok történnek karakterünkkel, ha vadászni esetleg dolgozni küldjük, máshová irányí(tat)juk a halmazban. A játékedvet fenntartandó biztonsági fékeket ültetnek be: nemigen lehet meghalni bennük. Tehát a folyamatos újrakezdés és szerteágazás biztosítva van, a történetet többnyire mi alakítjuk. Az újrajátszhatóság aránya viszonylag (erősen viszonylag) nagy, bár a küldetések, stb. ugyanazokat a szövegelemeket követik.

De hogyan jön ide a közösség?

Ezeknek a játékoknak egyik legnagyobb jellemzője, hogy klánokba, céhekbe, stb., együttesen: közös csoportba szerveződhetnek a játékosok (ez erősen ajánlott is, hiszen a közösség mindig erősebb az egyénnél. Így könnyebb nyersanyagot gyűjteni, védelmet találni, stb.). Vannak játékok, ahol több millióan játszanak, nem ritkák a több ezres csoportosulások. Egy-egy ilyen csoportnak van közös fóruma, lehet közös chat szobája (“many to many communication” adott), honlapja, sőt gyakran tartanak találkozókat is. Hallottam nem egy olyan párkapcsolatról, ahol céhtársak leltek egymásra!

Ezek a csoportok egybeforrnak a közeggel: a hipertext-halmaz definiálja a csoportokat, és a csoportok a “hipertext-gomolyagot”. Egyik nem létezhet a másik nélkül, legalábbis úgy nem, hogy célja is legyen létének.

Mivel jobb ez, mintha a gyerek lemegy a játszótérre, vagy elugrunk a haverjainkkal valahova? Semmivel. De nem is ez a jó kérdés, hanem hogy mennyiben más?

A fő eltérés szerintem, leszámítva azt az alapelvet, hogy nincs helyileg behatárolva, hogy 1. akármikor részt vehetünk benne, akár hajnali fél négykor is, hiszen több ezer emberből biztos van még legalább egy olyan elvetemült alak, aki hozzánk hasonlóan ahelyett, hogy az igazak álmát aludná, inkább pötyög a gépen. 2. Olyan kiterjedésű, méretű csoportnak lehetünk aktív tagjai akár hosszabb időn át is, amelyre a valós világban mondjuk koncerteket kivéve nemigen van lehetőségünk. Mert szerintem eléggé ritka, hogy valaki egy 600 fős társasággal kalandozzon bármilyen formában.

A mozgalom kapcsán Gergő már leírta a legfontosabb tudnivalókat, így – hogy ne ismételjem az elhangzottakat – én az Open Access főbb előnyeire koncentrálnék e rövid összefoglalóban, amelyek korábban csupán említésszerűen merültek fel.

A tudományos publikációk – és ezáltal szerzőjük – elismertsége nem csupán a szaktekintélyek szűk bizottságának elbírálásán múlik; fontos tényező az adott munka elterjedtsége és hozzáférhetősége is (így tehát az, hogy mennyien ismerik), illetve az eredmények utólagos felhasználása és a műre való hivatkozás a további kutatásokban. A mozgalom legjelentősebb előnye, hogy lehetővé teszi a nyílt, globális hozzáférést, amely jelentősebb mértékű felhasználáshoz vezet; így az ezekre a szövegekre való hivatkozások száma az Interneten nem hozzáférhetőekhez képest akár háromszoros lehet.

A nyílt hozzáférés másik előnye, hogy az információ könnyen és gyorsan elérhetővé válik az érdeklődők számára. A megjelenéshez szükséges idő jelentősen csökken, mivel elmarad a nyomtatás és terjesztés időigényes folyamata, s emellett elektronikus forma gyorsabb szerkesztői beavatkozást, szakmai bírálatot és megjelenítést tesz lehetővé. Ezenfelül az anyagok ingyenessége nem csupán a magánemberek számára előnyös, hiszen a könyvtárak is korlátozott, a tudományos információkhoz való hozzáférésre fordítható anyagi költségvetéssel rendelkeznek. A szakfolyóiratok árai az elmúlt két évtizedben megnégyszereződtek, aminek következtében a könyvtárak kénytelenek voltak lemondani az előfizetéseiket; az ebből következő információhiányra is megoldást jelent az Open Access mozgalom.

Az Interneten elérhető anyagok könnyen fellelhetőek a könyvtári katalógusokon és nemzetközi keresőmotorokon keresztül, de még a Google találati listájában is előnyös helyen szerepelve. A digitális dokumentumok a közvetlen és könnyű elérhetőségen felül vitathatatlanul sok előnnyel rendelkeznek, mivel könnyen tárolhatóak, kezelhetőek, szerkeszthetőek, továbbíthatóak és nyomtathatóak; nincsenek szigorú terjedelmi korlátaik, könnyen lehet bennük más adatokra hivatkozni, ami segíti a kutatás témájában való további elmélyülést és egyben igazolja annak hitelességét; s nem utolsósorban megkönnyíti a kutatók együttműködését is.

A kutatók együttműködését és a tudományos felfedezések elterjedését nemzetközi szinten is elősegíti a mozgalom, ugyanis ezáltal a szegényebb országok is releváns tudományos információhoz juthatnak, és globálisan hozzáférhetővé válik a világ tudományos közösségének kutatási eredménye. Mindez fokozottabb együttműködést, s egyben a kutatási folyamatok gyorsulását eredményezi. A kutatási eredmények a többi kutató általi gyors értékelése fellendíti a kutatások hatékonyságát is.

A kutatók meglehetősen előnyös feltételek mellett dönthetnek munkájuk nyíltan hozzáférhetővé tétele mellett. Az Open Access dokumentumok a hagyományos publikációkhoz hasonlóan szerzői jogvédelem alatt állnak. A szerzők többnyire itt a használati jogot ruházzák át a kiadóra, amelynek határait ők maguk határozhatják meg, és továbbra is jogukban áll értékesíteni munkájukat. Ezenfelül az Open Access biztosítja a dokumentumok hosszú távú elérhetését, mivel a szervereken garantált az archiválás (ellentétben a személyes vagy intézményi honlapokon való közzététel esetével).

A közpénzből finanszírozott kutatások eredményei az Open Acces keretében ingyenesen hozzáférhetők, így a tudományos intézményeknek nem szükséges azokat meg- vagy visszavásárolniuk a kiadóktól.

Mindezek mellett persze számtalan probléma is felmerül a mozgalom kapcsán (részben a fenti előnyökkel való visszaélés miatt), ám törekvései – a megvalósítás nehézségeinek ellenére – a szerzők, a publikációk, az olvasók és nem utolsósorban maga a tudomány és a fejlődés érdekét szolgálják.

Régen, amikor még az internet nem szolgált az újságírás színteréül, a profi újságírók az egyoldalú kommunikációra voltak legfőképp kiképezve, és a szerkesztőségek munkájában is ez volt az irányadó elv, egyszerű író-olvasó kapcsolatot alakítottak ki.

Mára, az internet megjelenésével ez gyökeresen megváltozott, hiszen a világháló nem csupán a sajtó érdekeit hivatott szolgálni, de otthont ad a blogoknak, közösségi portáloknak, fórumoknak is egyaránt, így nem csak az alkotók, hanem az olvasók is jelen vannak. Sőt egyre inkább – mint azt már oly sokszor emlegettük és leírtuk – az a tendencia mutatkozik meg, hogy az olvasóból is író válik véleménye közlése során. Az – remélem megfelelő a kifejezés – ósdi főszerkesztők, szerkesztők véleménye, hogy ez a webes párbeszéd kifejezetten ártalmas az újságírói munkára. Nos ezt már többen is megcáfolták, (köztük én is, hisz ez szerintem sem igaz) így jöhetett létre számos blog, ahol az újságírók kezdetben renegát, aztán pedig teljesen természetes módon megoszthatták gondolataikat a közönséggel, persze magán úton. Nem volt túlságosan gyors folyamat az átállás, de a forradalomra vágyakozó újságíróknak köszönhetően azt mondhatjuk, sikerült.
Itt azért meg kell említenem hogy az újságírónak lojálisnak kell maradnia több okból is. Először is felfedezheti magán a skizofrénia jeleit, mert ugye munkaidőben egész mást ír, mint otthon, másodszor mindig akadhat valaki, aki jó szándékkal eljuttathatja a főnök úrhoz a lekövetett bejegyzést.
Mostanra pedig hál’ istennek szinte véglegesedett az a norma, hogy az újságírók az olvasókkal párbeszédet alkotva jelentetnek meg cikkeket. Ez fontos, hiszen egy adott mennyiségű véleményhalmaz olvasása után az újságíró is le tud vonni bizonyos következtetéseket,vagy esetleg új információkhoz is jut, melyek fényében akár más megvilágításba helyez egy bizonyos problémát, és úgy érzem, hogy ezen a szinten (mármint a mindennapi hírek, vagy az aktuálpolitika tárgyalása során) kevesebb lehet a műveletlen, értékelhetetlen hozzászólás. Nem mondom hogy nincsen, de valószínűnek tartom, hogy ezek a témák is közönségszűrő erővel bírnak. Ezért úgy gondolom, hogy az eszmecseréknek, vitáknak kulturált színteréül szolgálnak az ilyen BLOGOK.

Igen, szándékosan írtam nagybetűvel a blogok szót, ugyanis sokak szerint ez a felület egyszerűen komolytalan, abból adódóan, hogy valószínüleg a többségük az is. Itt megjelenik egy másik probléma is, mégpedig a dezintegrációé, mert a közönséget itt több dolog is szabdalja. Először is a szakfolyóiratok internetes változatai és a blogok osztják meg a népet. Másodszor pedig a blogok minőségbeli sokfélesége szortírozza a böngészni vágyókat.

Én ezen bejegyzés során szeretném védelmembe venni a blogot, és végre rátérni arra, hogy a 21. század első évtizedéről szóló sajtótörténeti írások igenis külön fejezetet fognak nyitni a blognak. Ez már a fent említett példa okán is elkerülhetetlen, hiszen a sajtótörténet írás véleményem szerint arról is szól, hogy évről évre leírjuk a forradalmat hozó eszközöket, jelenségeket. A blog pedig aztán tényleg megfelel ezeknek a kritériumoknak, mert hát az újságírók által vehemensen támogatott felület olyan mértékben robbant be a köztudatba, hogy ma már szinte mindenki blogolvasó, vagy készítő. Ezért az is igaz, hogy a blogok sokkal inkább a magánszférában helyezkednek el, a hétköznapi ember problémáját, életútját, búját-baját írják le. Ugyanakkor nem szorítható ki a sajtótörténetből, mert hozzájárult fejlődéséhez, formálta, alakította azt.
Véleményem szerint pedig nem számít, hogy a blogoknak milyen jogi vonzatai vannak vagy nincsenek, névtelenül, vagy névvel írják, a lényeg az, hogy jelen volt, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 21. századi újságírás kitekintsen a közönség felé, meghallgassa, és híreit befolyásukkal írja le.

E gondolatmenet alapján teljes bizonyossággal állítható, hogy a nyomtatott szövegek, elsősorban a különböző folyóiratok és újságok, egyfajta különleges közösségteremtő, -formáló erővel bírtak. Ezek a jelentésteremtő és konstruáló intézmények teremtették meg a valódi együttes élményt. A közönség ekkor egyben közösség is volt. A részben kollektív identitás felvállalása az azonos légtérben tartózkodók számára értelemszerűen könnyebb lehetett, azonban igazi nehézségek nélkül tudtak „azonosulni” a hasonló érdeklődésű, s ez okból, hasonló lapokat vásárló egyénekkel.

A mai világban, a „hálózat kultúrájában” a kontextusok virtualizálódnak, imagináriussá válnak, s ezzel együtt globalizálódnak is. Az Internet egyre több adatot, információt tesz elérhetővé, s mindezt előnyökkel és hátrányokkal egyaránt tarkított, de mindenképp csalogató köntösbe bújtatva teszi. A már sokszor emlegetett lapok is utolérhetőek lesznek a Neten keresztül. Ez egyfelől megkönnyíti mindennapjainkat, hiszen gyorsabban és olcsóbban juthatunk hozzá a kívánt dokumentumokhoz, másfelől a mára túlzottan szabadjára eresztett webes „irományhalmaz” számtalan buktatót is magában rejt. Az Interneten nem csak a megalapozott tekintéllyel rendelkező folyóiratok publikálják cikkeiket, hanem szinte bárki közzéteheti bármilyen írását. Ezt azért is fontos figyelembe venni, mivel egyre többen vesszük igénybe a Net adta lehetőségeket s az ilyen munkáink során mindenképp tisztában kell lennünk azzal, hogy a források, amiket felhasználtunk, hitelesek, releváns információkat tartalmaznak, s nem „akárkinek” a tollából származnak. A túlzott szabadság pedig egyfajta teherré is válhat, mivel egyre nehezebbé válik, hogy színvonalas oldalakra s ezeken ténylegesen hasznavehető és igényes irodalomra leljünk.

Az eredeti, csak nyomtatásban megjelenő publikálás eminens célja egy remélt közösségbe való bekerülés, illetve ebben a közösségben a méltó pozíció megszerzése volt. A mai, teljesen más kontextusban jelentkező publicitás már nem feltétlen egy bizonyos táborhoz való kötődés fontos eszközeként van jelen. A neves újságok gazdasági és politikai érdekektől vezérelve juttatják el „oldalaikat” a nagyközönséghez. Mások, a tehetséges auktoroktól, a „botcsinálta” szerzőkig, eltérő indíttatásból írnak és közölnek mindenfélét. Ebben a nagyon vegyes „tudástérben” semmiről sem állítható bizton, hogy valójában is az, ami… Egy irománynak sem könnyű (szinte lehetetlen) fellelni az ősi formáját, az eredeti alkotóját. Idézünk, el-elveszünk, csak épp merítünk egy keveset, hiszen adva van a lehetőség („a végtelen lehetőségek tárháza”). S ezek a más és más felhasználási módok ellenőrizhetetlenné és követhetetlenné teszik ezt a „rendszert”, hiszen nincsenek rögzített szabályok.

Utolérhetetlenné válnak a magukat a Neten reprezentáló egyének is. Az írás-olvasás folyamata mindenkinek mást jelent és mindenki más normákat követve (ha egyáltalán követi azokat) végzi e mindennemű tevékenységet. Az ősi identitás- és közösségteremtő funkció kezd kihalni ebben a digitalizált világban, s a world wide web képtelen ezt a szerepet átvenni vagy folytatni. A böngészés során kapcsolatba léphetünk másokkal, megismerhetjük mások gondolatait, azonban ez nem nyújt semmiféle többletérzést, s nem tesz minket létező társadalmi csoportok tagjaivá. A dokumentumokhoz bárhol bárki hozzáférhet, bárhogyan módosíthatja, s az így keletkező, számtalanszor átalakított munkákból szemezgethetünk, egymástól túlontúl eltérő helyen és időben. Megvitathatjuk az eseményeket és véleményt is formálhatunk róluk, de a hiteltelenség, az anonimitás és a konvenciók különbözősége miatt nem tételezhetjük fel, hogy akármilyen „társaság” részeseivé is válunk. „A közönség megszűnt közösség lenni.”

Ide kapcsolódóan elengedhetetlen megemlíteni a közösségi portálok színes skáláját. Igaz, hogy ezek nem feltétlenül az újságolvasás és az írói tevékenység színterei, tehát ebből a szemszögből kár is elemezni őket, ellenben az tagadhatatlan, hogy ez egy úttörő jelentőségő szándék arra vonatkozóan, hogy valamiféle azonosulási pontokat találjunk és közösségi élmények részeseivé váljunk a mindannyiunk életében meghatározó szerepet betöltő számítógép és Internet segítségével.

Mindenképpen egyetértek ezzel az állítással, hiszen a blogírás napjainkra megkerülhetetlen jelenséggé vált. (A lenti videóból származó adat, hogy több mint 200 000 000 blog létezik a világon, és a bloggerek 54 %-a legalább naponta frissíti a blogját.) A blogok írása és olvasása mindennapi gyakorlattá vált, megváltoztatva a médiafogyasztási szokásokat.

Közismert, hogy a nyomtatott sajtó, elsősorban a napilapok példányszáma rohamosan csökken, és az internetezők televízió-nézésre fordított óráinak száma is megcsappant az utóbbi években. Az internet (és ebben a blogoknak is nagy szerepük volt) drasztikusan átalakította a médiapiacot, a többi médiumnak reagálnia kellett a webes felületek előrenyomulására, és tartani velük a versenyt.

A blogok új alternatívákat kínálnak egyebek között a hírfogyasztással kapcsolatban is.

Sok megközelítési mód lehetséges, ezek közül nézzünk meg hármat:

Egy hírportálon tájékozódunk valamilyen érdekfeszítő eseményről –> kitesszük a Facebook falra –> itt az ismerőseink reagálhatnak arra, amit postoltunk –> tehát a Facebook wall is voltaképpen úgy működik, mint egy blog, csak itt a kommentelők mindegyikének kiléte világos a számunkra (ez egy one-to-many típusú kommunikációs modellnek feleltethető meg)

Egy hírportálon tájékozódunk valamilyen érdekfeszítő eseményről –> a saját blogunkra tesszük ki a hírt/véleményt írunk róla –> itt jellemzően számunkra ismeretlen emberekkel vitathatjuk meg az információt (ez is one-to-many modell, kivéve, ha többen írjuk a blogot)

Egy hírportálon tájékozódunk valamilyen érdekfeszítő eseményről –> elkezdjük mások véleményét olvasni különböző blogokon. Ha például politikai hírről van szó, megnézhetjük az érintett politikus(ok) vagy politikai elemzők blogját is, valamint természetesen böngészhetünk a személyes blogok állásfoglalásai között is.

A fenti felsorolásból látszik, hogy a korábbi paradigmával szemben (egyirányú médiafogyasztás) ma mennyivel sokrétűbb lett a hírfogyasztás folyamata. A felhasználó sokkal több csatornán kommunikálhat, a médiafogyasztása olyan, mintha az ember olykor – egymást fedő – mozaikdarabkákból próbálna összeilleszteni össze egy véglegesen soha össze nem állítható képet.

Tehát a blogok (és az internetes portálok) segítségével sokkal rétegzettebb, frissebb, és naprakészebb (percrekészebb?) tudásra tehetünk szert, mint 10-15 évvel korábban. A felhasználó visszacsatolási lehetőséggel is rendelkezik, ami nemcsak szöveges, hanem audio-vizuális tartalmat is jelenthet. Ez is egy adalék ahhoz, hogy miért nyilvánvaló: a jövő sajtótörténetéből semmiképpen nem lehet kihagyni a blogokat.

Úgy vélem, hogy – bár a blog sokak számára még mindig új keletű jelenségnek számít – mára a blogszféra rendkívül differenciálttá vált, így érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is értünk valójában a blog fogalma alatt. (Vajon a forma határozza meg a tartalmat vagy éppen fordítva? –> vö. Marshall McLuhan-féle „the medium is the message”-elmélet.) A tematikus blogok teljesen más profillal, stílussal, céllal íródnak, mint egy személyes blog. Olyan új kifejezésekkel találjuk szembe magunkat, mint a mikroblog (–> Twitter); korábban említettem, hogy tulajdonképpen a közösségi oldalakon való tevékenység egy része is belefér az általam blogolásnak gondolt tevékenységbe. Ma már ezek a felületek átjárnak egymásba, képlékennyé váltak a határok közöttük. A különböző médiatartalmakra specializálódott blogok – vlog, photoblog, moblog, linklog, tumblelog – is a blog fogalmának újragondolására ösztönöznek.

Tehát nagyjából azzal foglalkoznak, hogy kiküszöböljék azokat a problémákat amiket a “minden jog fenntartva” licenc görget a tudás szabad áramlása elé. Magyarul az alkotók kezébe adják a döntést hogy mit kívánnak tenni a művükkel. Ha elkészül egy mű, az alapvetően teljes szerzői jogi védettséget élvez, akár jelzik azt copyright jellel akár nem. Viszont abban az esetben, ha valaki szerette volna engedélyezni hogy felhasználhassák az alkotását, közkinccsé kellett nyilvánítania, amivel elveszett minden joga a saját művével kapcsolatban. Egészen 2001-ig így működött a dolog, mikor is hivatalosan létrejött a szervezet, Lawrence Lessig vezetésével.  Az eredeti licenckészletet 2002. december 16-án tették közzé.

Jelenleg 4 féle licenc-t alkalmazhatunk alkotásainkra, illetve ezeket ötvözhetjük is, összesen tehát 11 fajta lehetőségből válogathatunk (azért nem 16, mert az 5 ből 4 esetben egymást kizáró licencek kombinálódnának[nd, sa], az ötödik pedig maga a közkincs lenne):

• Attribution (by) – szabadon másolható, terjeszthető, megjelentethető és előadható, illetve módosítható, de csak az eredeti szerző nevének (esetleg nickjének) megadásával, és a licenc linkjével
  
• Noncommercial (nc) – szabadon másolható, terjeszthető, megjelentethető és előadható, illetve módosítható, de kizárólag nem kereskedelmi célokra. Viszont felkereshetik az alkotót és megegyezhetnek, hogy bizonyos részesedés fejében felhasználhatják
  
• No Derivative Works (nd, NoDerivs) – szabadon másolható, terjeszthető, megjelentethető és előadható, de nem módosítható, hacsak az alkotó külön nem engedélyezi
  
• Share Alike (sa) – szabadon módosítható, és felhasználható más művekben, de azok ugyanazon licenc alatt kell megjelenjenek, mint az eredeti
  

Kombinációs lehetőségek

Továbbá létezik az úgynevezett “Public Domain” (PD), amivel jelezhető, hogy “nincs jog fenntartva”, de ez nem licenc. Mindezt egyszerűen megtehetjük a Creative Commons weboldalán.

Feltehetjük azt a kérdést is, hogy “-Miért is jó nekem ha mások használhatják az alkotásomat?!” Első sorban azoknak lehet jó ez a fajta licencelés, akik pályájuk elején vannak és ily módon egyszerűen népszerűsíthetik műveiket, teszem azt kezdő fotósként felteszem valahova a képeimet Attribution licencel, ha valakinek megtetszik, és felhasználja mondjuk a saját weboldalához, máris egy hellyel több ahol szerepel a nevem. Tehát kifejezetten alkalmas népszerűsítésre.  De akár, már befutott művészeknél is alkalmazható, ha szélesebb körben szeretnék terjeszteni műveiket.

Több oldal is használ CC Licenc-t ilyen például a deviantART, vagy akár maga a Wikipedia azon része ahova képeket lehet feltölteni, sőt ide kizárólagosan szabad képeket lehet feltölteni, tehát ha saját alkotást szeretnék megosztani akkor előbb licencelnem kell, különben törlik.

Nem kimondottan szabályozásnak tekinteném a kezdeményezést, hanem inkább lehetőségnek. Megteremti a lehetőséget arra, hogy könnyebben felfedezhessék az igazán tehetséges művészeket.

Néhány fontos link:

• http://creativecommons.hu/?page_id=8 (Egyszerűsített leírás a licencekről, képregény formában)
• http://creativecommons.hu/ (A CC magyar szervezetének weboldala)
• http://creativecommons.org/ (A CC hivatalos weboldala)

            Azt hiszem, bátran jelenthetjük ki, hogy ma már minden fenntartás nélkül használhatjuk a webes enciklopédiákat a nyomtatottakkal párhuzamosan. Sőt, talán érdemes inkább a webes felületen nyomon követni ezeket a „tárházakat”, mert a felhalmozott adatok bizonyos időközönként (folyamatosan) frissítésre kerülnek. Ahogyan az információk mennyisége hatalmas méreteket ölt, úgy az ezeket rendezni, rendszerezni próbáló webes enciklopédiák száma is egyre nagyobb lett. Mi pedig valamilyen kritikai elv szerint keressük azt az oldalt, amely nekünk szimpatikus módon szolgáltat adatokat.

Ha egy jó webes enciklopédiára gondolunk, akkor a mai elvárások szerint nagy hangsúlyt kap a vizualitás. A webes felületek könnyű kezelhetőségét a hipertextes környezet is adja, mely esetleges külső referenciákra is utalhat, annak lehetőségével, hogy ezzel hanganyagot, videót vagy további képi információkat kapunk egy adott témában. A választásunk szempontjai közé tartozik/tartozhat az is, hogy az adott on-line felületet milyen gyakran frissítik. Ha tartalmaz még valamilyen plusz funkciót, mint például az Encyclopedia Britannica online (www.britannica.com), amelynek a nyitóoldalán például videókat és blogokat is találhatunk, az még vonzóbbá teheti a webes enciklopédát.

Talán jobban kedveljük az olyan tárhelyeket, amelyek saját adatbázissal rendelkeznek, hiszen mindent megtalálhatunk egy helyen, és nem süllyedünk el az információk mocsarában. Ha arra hivatkozunk, hogy a tudás demokratikus alapon mindenkinek jár, akkor előnyben részesítjük az ingyenes (Wikipédia), esetleg részben fizetős (Highbeam Encyclopedia) enciklopédiákat. A fizetős webes enciklopédiák (Encyclopedia Britannica online) megbízható forrásként szolgálnak, ugyanakkor az, hogy az információkért fizetni kell, nem túl vonzó tényező, persze ettől még nem lesz rossz az adott enciklopédia, csak kevesebben használják, mint egy hasonló színvonalú ingyenes site-ot.

Ha szeretném meghatározni, hogy én mit értékelek egy webes enciklopédiában, akkor azok a következők:

• Saját adatbázis
• Különféle vizuális és auditív hatások (videók, hanganyagok-kiejtés, képek)
• Gyakori frissítés
• Szótár megjelenése
• Keresés lehetősége
• Hipertextes környezet (sűrű hálózat)
• Digitalizált szövegtárak
• Egyetértek azzal, hogy a nyílt hozzáférés a tudáshoz mindenki joga, így én az ingyenes enciklopádiákat előnyben részesítem

Igaz, hogy napjainkban sok olyan esemény van, amikre a sajtó nem fordít elég figyelmet, de a blogok hatására mégis foglalkozni kell velük, a napi politikába kell őket emelni – ezek inkább a társadalomtörténeti, mint a sajtótörténeti munkákban lesznek majd jelen. Ha egy blogban felkapott téma lesz az állatkínzásé vagy az állatokon végzett kísérleteké, akkor a törvényhozásban is foglalkozni kell ezekkel egy idő után, hiszen a blogok gyakran a „nép akaratát” fejezik ki.

Amiért teljesen ellene megyek annak, hogy a blogkultúra a sajtótörténetben külön fejezetet kapjon, az a jogok és a blogrendszer felépítése miatt van. A sajtótermékek a sajtótörvények keretei közé szorulnak, bárkit számon lehet kérni azért, amit egy újságban leközölt vagy megírt (ugyanígy a szerzői jogok is védik, ha más fel akarja használni azt, amit az illető írt). Ezzel szemben a blogok felépítése olyan, mint egy beszélgetésé: valaki felvet egy témát (pl. a blogbejegyzéssel, vagy a blog témájával) és arra reflektálnak a többiek, ki-ki elmondja a saját véleményét a témával kapcsolatban. A blog szerkezete miatt a beszélgetés résztvevői teljes anonimitást élvezhetnek, semmilyen módon nem lehet őket számon kérni azért, amit írtak – nincs rá törvény, hogy mit kell „cicamica69”-el tenni (akinek az e-mailcíme esetleg cicamica69@valami.hu, az ott megadott neve Vad Macska, születési éve 1902), ha valakinek rossz hírnevét kelti. Ha egy újságnál teszi ezt a riporter, természetesen be lehet őt perelni, mert nyilvánosság előtt állított valótlant és a híresztelés alanya kártérítést vagy korrigálást kérhet az újságtól (ha kell, akkor a bíróságon keresztül). A blogoknál ezzel szemben senki sem tud határt szabni a leközölt híreszteléseknek: a blogolás egy személyes tevékenység, amit otthon, egyedül csinálunk, nem a nagyvilág elé kiállva (pontosabban csak egy nickname – cicamica69 – mögé bújva tesszük ezt).

A blogok, úgy gondolom, inkább a hétköznapok eseményeit dolgozzák fel: itt figyelhető meg, mit gondolunk az egyes politikai-gazdasági eseményekről, milyen reakciókat váltanak ki a közéleti események, vagy épp a sajtóról mi a véleményünk. Mindezt a társadalomtudományok fogják vizsgálni, nem a sajtótörténet része lesz – abba a blogok csak úgy kerülnek majd bele szerintem, mint pl. a politikai eseményekre tett hatásuk (például jelenleg is folyik az aláírásgyűjtés, hogy Trianon miatt legyen nemzeti gyásznap június 4.). A történelmi kutatások szempontjából is fontosak lesznek majd a blogok tanulságai (vagy tanúságai), mint az ’56-os események gyereknaplói is, amik a történelemi rekonstrukciókban jelentettek segítséget.

Amiről még nem lehet igazán nyilatkozni, az a jogi szempont. Biztos vagyok benne, hogy a blogokat gyakran fogják majd emlegetni, ha már megszülettek – vagy még mindig nem születtek meg – az internetet szabályozó törvények. Itt azonban úgy gondolom, a blogok csak egy újabb alfejezet lesznek a gyermekpornográfiával vagy a NASA titkos adatait kiadó oldalak mellett. A másik oldal viszont nem a formával, hanem a tartalommal foglalkozik majd: hogy milyen jogi következménye lett egy-egy blognak, mit értek el a résztvevői (pl. hogy betiltják az állatkísérleteket az adott országban).

Ezek miatt gondolom úgy, hogy a blog inkább mint a társadalom tükre lesz fontos az utókor számára (szociológusok, történészek, politológusok kutatják majd). Bizonyára lesz olyan blog, ami kinövi ezt és akár komoly, sajtótörténeti szerepet kap, de ezekkel is inkább a történettudományok foglalkoznak majd.

Nagyon érdekes a kérdés abból a szempontból, hogy az internet megjelenését és rohamos fejlődését sokan a közösségi terek kitágulása miatt dicsőítették annyira.

És valóban. Elég, ha a számtalan közösségi oldalra gondolunk (iwiw, facebook), melyeken mindenki tapasztalhatja a közösség összetartó erejét. Hasonló helyzetben vannak a népszerű blogok, fórumok, chatek, társkereső oldalak, melyek mind azt használják ki, hogy az internet áthidalja a több száz vagy ezer kilométeres távolságokat, és eszmecserét, ismerkedési lehetőséget biztosít olyan emberek számára, akik a valóéletben valószínűleg soha nem találkoznának.

Jól látható tehát, hogy az utóbbi időben létrejött egy masszív közönség/közösség a különböző internetes oldalakon.

És a különböző szó itt nagyon hangsúlyos, hiszen vélhetően többségében nem ugyanazok olvassák és kommentelik a híres kritikusok blogjait, mint akik szabad perceiket a subba vagy a modoros blogon töltik. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a stílus, illetve a téma éles elkülönülése különbözteti meg a közönséget. Bizonyos dezintegrációról tehát beszélhetünk már eleve ezen a téren.

Emellett sokkal árnyaltabb különbségek is vannak, és maradjunk a blogoknál, ha már a kurzusunk kommunikációs csatornája is ez. Tehát az is tény, hogy a különböző magánemberek által létrehozott kultúrblogokon más stílusban folyik a vita, mint ott, ahol igazi szakértők/újságírók írnak, és többségében szakmabeliek is kommentelnek.

Ez utóbbi, majdnem hivatalos fórumokon az egyszerű „műélvező” kicsit idegennek érzi magát, és csak élvezettel (vagy kevésbé élvezettel) figyeli, ahogy a „nagyok” eszmét cserélnek.

Ettől függetlenül, úgy érzem, az ilyen fórumok esetén van átjárás, hiszen vélhetően az alacsonyabb presztízsű kultúrblogok tábora olvassa az „elit” blogok/oldalak kritikáját, és ez fordítva is igaz. Biztos vagyok benne, hogy a színészek és rendezők alkalomadtán ellátogatnak a port.hu-ra vagy egy magánblogra, hogy az egyszerű emberek visszacsatolását is megkapják az alkotásukról.

Összegezve a gondolatmenetet, a feltett kérdésre a válaszom igen, beszélhetünk dezintegrációról, de érzésem szerint, már eddig is jellemző volt a széttagoltság. Kontextustól függően, más és más emberek cseréltek és cserélnek eszmét a különböző portálokon.

Éppen ezért, az internet, mint közösségi tér, és az internetes közösségek szerintem soha nem fognak teljesen széthullani, csak egyre jobban feldarabolódnak, minél több, különböző kontextusú oldal lép be a köztudatba.

A Metazin a meta és a magazin szavak összevonásából jött létre és egy új típusú online újságot takar, amelynek a jellegzetessége, hogy egyéb internetes médiumok cikkeiből válogat és ezeknek tartalmát közli, vagy egy témakört jár körül és ehhez kapcsolja a vonatkozó szakirodalmat vagy az adott eseménnyel kapcsolatos tudományos véleménynyilvánításokat, újságcikkeket. A magazin elsősorban politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi tartalmú cikkekből válogat.

A magyar Metazint Bence György az ELTE BTK Általános Filozófiai Tanszékének professzora hozta létre Pogonyi Szabolcs segítségével. Külföldön már régebb óta ismert az ilyen jellegű online magazin, mint például az angol nyelvű Arts and Letters Daily: http://aldaily.com, vagy a német Perlentaucher: http://www.perlentaucher.de, de Bence György szerint, már bizonyos újságokra is a későbbi ’metamagazinok ’ előzményeiként tekinthetünk, ilyen például az Edinburgh Review, vagy a Rheinische Zeitung és egyéb „kis magazinok”.

Kritikaként merült fel ezen médiumokkal szemben, hogy tartalmuk felületes, nem elég tudományos, ám a sok linket tartalmazó szemlecikkek, pont azért ilyenek mert a tudományos folyóiratokkal szemben szélesebb közönséghez szeretnének szólni. A szemlecikkek ezen túl adnak egy rövid összefoglalót az adott hírről/témáról, de biztosítják annak lehetőségét, hogy akit jobban érdekel a téma az a hiperhivatkozásokon keresztül jobban elmélyüljön benne.

A szemlecikkekben lévő linkek lehetnek belső hivatkozások (azaz egy másik Metazin cikkre irányítanak át vagy a Metazin keresőjét nyitják meg) vagy külső linkek (melyek egy másik weboldalra mutatnak).

A linkek azokhoz a szövegekhez vezetnek, amelyeket a Metazin szemléz és kommentál, de előfordulnak olyan esetek is, hogy az adott link kiegészítő, vagy háttérinformációt tartalmaz a témával kapcsolatban.

Először vizsgálnám a külső linkeket:

• Minden cikk főszövege egy szó szerinti idézettel indul, melynél lehivatkozzák az eredeti cikket (ez általában valamely angol nyelvű internetes újságban megjelent írás). Ez minden egyéb szó szerinti vagy nem szó szerinti idézet esetében így működik.

• A személyekhez a legtöbb esetben próbálnak valamely hivatkozást kapcsolni, ez lehet wikipedia szószedet az adott tudós, politikus, stb. életrajzáról; általa készített, vagy neki szentelt weboldal; lehet a saját blogja is, vagy aminek szerkesztésében részt vesz; avagy megjelenhet akár az egyetem honlapja is, ahol dolgozik.

• Ha a cikkben könyvet említenek, akkor azt összekötik az Amazon, vagy a Simon&Schuster weboldalak rövid tartalmi ismertetőivel (biztos más könyvekkel foglalkozó weboldalt is felhasználnak, de én csak ezzel a kettővel találkoztam).

• Ezen túl a különböző felmérések, statisztikák vagy közvélemény-kutatás eredmények említése kapcsán, mindig hivatkozva van a az eredeti közlést tartalmazó weboldal, és/vagy a kutatásról szóló háttérinformációk.

• Ha a cikk szövege megemlít valamely hatóságot, vagy szervezetet, esetenként lehivatkozza annak honlapját is. Például a brit legfelsőbb bíróság esetében megtette ezt, de úgy látom, hogy a Metazin nem következetes ilyen szempontból, és csak időnként kapcsol linket ilyen fogalmakhoz.

A belső hivatkozások:

• egy aktuális cikkben megjelenő régebbi fogalmat, vagy eseményt kapcsolnak össze a róla már korábban megjelent Metazin cikkel.

• Bizonyos személyneveknél pedig a Metazin cikk-keresője jelenik meg, ami kidobja azon cikkeket melyek már említették ezt a személyt. [Általában a közismert politikai, vagy egyéb közéleti szereplőknél (Nicolas Sarkozy), illetve mindenki által jól ismert fogalmaknál (Google News) figyelhető meg ez a hivatkozási mód, talán azért is mert nem lenne egyszerű kiválasztani a nagyszámú külső linkből, hogy melyiket is illesszék be.]

Jónak tartom a linkelés elvét, melyet a Metazin követ, mert mindig megnézhetjük az eredeti cikkeket, melyekről a magazin ír és amelyekre reflektál. Ezen túl hasznos háttérinformációt kaphatunk akár lexikoncikk, akár életrajz formájában, és a hivatkozások nem visznek el teljesen más témakörbe, hanem mindig a kiinduló cikk hatókörén belül maradunk.

Viszont a hivatkozások számát bővíteném, mert vannak cikkek, amelyekben csak két-három linket tartalmaznak: a cikk elején még használja a megszokott rendszert, de a szöveg második felében már sem a személyek, sem a hivatkozott események/felmérések sincsenek linkké alakítva. Ezen túl találtam olyan linket is, mely „Page not found” weblapra, vagy jelszóval védett/fizetős oldalra kalauzolt.

A különböző szervezetekre kisebb figyelmet fordít a Metazin, ezeknek több linket szentelnék, mert jelenleg csak alkalmanként kapnak linket, és a történelmi tárgyú információkhoz is rendszeresen és következetesen kapcsolnék hivatkozást, nem csak néha. Persze probléma lehet, hogy ha túl bő hivatkozás áll a rendelkezésünkre akkor melyiket is csatoljuk, de ilyen esetben egy megbízható lexikon szócikke mindenképpen megfelelne. Sőt odáig is elmennék, hogy egy szócikkhez akár kettő hivatkozás is tartozhatna, ha mondjuk eredetileg is sok van róla.

Ezt leszámítva a Metazin jelenség nagyon megtetszett, élvezettel olvastam a cikkeket és a velük kapcsolatos egyéb linkeket is, ennek csak annyi “hátránya” lehet, hogy az ember nem tudja abbahagyni a cikkek böngészését, mert a hiperhivatkozásoknak hála midnig talál valami újabb olvasnivalót.